Galamb szált a sárga házamra,
Próbáltam őt becsalogatni,
Tudtam, hogy végül majd szárnyat tár,
Úgy próbál gondtalan elhagyni.
Sikerült szívét édesgetni,
Fogságomba gyanútlan lépett,
Magokat épp gondosan szórva
Nyelte jaj szegény a sok mérget.
Mikor már bent volt bús házamban,
A lelkét kalodába csuktam,
Figyeltem, lába vergődését,
Mint haláltánc, de már ocsúdtam.
Végtelen düh robbant fejemben,
Mit tettem az imént, Istenem,
Irdatlan félelem, szorongás,
Mit újabb lelkemben éreztem.
Riadtan engedtem szabadon,
Kitárt ajtón ő félve repült.
Elszált messzire, alig láttam,
De vágyam megértésre került.
Csoda tán, hogy itt látom őt megint?
De értette belső szégyenem,
Őrzőjéhez miért jött vissza,
Nem is kellett többet féltenem.
Közelebb remélem fényedet,
Ez így is van mindenből, tudom,
Nem táplálja már többé semmi
Önmarcangoló hűs undorom.
Szorosabban hogy lehet szabad?
Élénken emlékszik sejtelmem,
Nevetve eszméltem tudatod,
Hős párunk most már nem fejetlen.
