Suckless

Fényesen óvó szíves lelked
Áttetsző burkot von körém,
Árnyéktalan emelsz hirtelen
Szilárd tetőt fölém.

Sarokban szeppenten szemlélem
Lassan múlandó életem,
Keserédes szelepek tolják
A fenyegető bút végtelen.

Reménység bújik minduntalan,
Önzőként az első helyre,
Pedig fogdában tartott lelkem
Nem ő volt, ki felnevelte.

Hazudok a mának s magamnak,
Elrejtem, mit úgyis tudok,
Nyakamon már régóta szorul
Az idegekből font hurok.

Idejöttem szenvedést élni,
Kézen fogva járunk mi ott,
Hol a kies szépség, mint gyógyír
Már földdel befedve halott!

Széllel köszönt a nap ma Téged,
Idefújta gyermekedet,
Hálával teli énekében
Dícséri a Te nevedet.

Sok mindent mutatnék szívemből,
Hagytalak aggódni értem,
Te voltál ki mindig megóvtál,
Ha óriást látva féltem.

Gyerek vagyok, hisz bajban hozzád
Mint lábatört őz fordulok,
Nagy ház fogságában miattad
Magányos én sose vagyok.

Ma a hála dalol majd körül,
De azt remélem, tudod ám,
Hogy az év minden egyes napján,
Így gondolok rád, Anyukám.

Hosszú kígyózó sorok mögött
Léptem én az első helyre.
Csodálatos párságod miatt
Büszkeségtől ki ne telne?

Ölelve óvod minduntalan,
Kit a sors szeretni küldött.
Cupido - váratlan - szívembe
Rózsaszínes nyilat küldött.

Első szemérmes pillanatban
Az eső fentről felénk tart,
Látom most újra remegésed,
Esernyő minket betakart.

Onnan lejtőn - de nem ijedünk -,
Száguldunk alélt a mélybe,
Csak ölelni s örömet lelni
Bújunk mi a fényes éjbe.

Néha fájós hiányod kelti
Amúgy sem szűnő szerelmem,
Tudom, beléd költözik mindig
Meg-megújuló emlékem.

Butaságom súlya kősziklán
Hagyott oly méltatlan nyomot.
S billenésében kis híján egy
Virágszálat agyon nyomott.

Megúszván azt a balga sorsot,
Mi reá várt akkor vétlen,
Reménykedik ő, hogy nem végzi
Leszakítva, kancsó vízben.

Óvni jöttem, nem taposhat el
Se bakancs, se nem mezitláb.
Hagyni Téged napban fürödni,
S csak öntözni járni hozzád.

Néha szűrt fény vetül a sötét
Alagút hosszú csendjére,
Néha szemérmes remény csücsül
Bágyadt szellemem lelkére.

Oly nehezen értem őt meg,
Ki lelkem most rabul ejti.
Anyagias testem szüntelen
E valós világot félti.

Gondtalan repülnék kedvesem,
Súlytalan fognám még kezed.
Féltékeny bőröd lengedezi,
Fátyolod oldja majd szemed.

Tanultál jövőd bűneiből,
Perced már száz éve pereg,
Ezt a sorstalan pillanatot
Azt hiszem, sose feleded.

Készülj rá, hogy újra itt leszel,
Megint fogod - hiszem - kezem.
Szívedre lesz akkor majd festve
Ezredektől fakult nevem.

Reggeli éltető nap fénye
Csillan meg boldog, este hagyott
Sminkeden, félve mozdulok ott,
Hol hozzám bújt tested hagyott.

Tudom, álmodban is szárnyalunk,
Ébredésed fordul most belém,
Nem keresed, nem érinted azt,
Mit később feléd tol a remény.

Most minden csendes, elhalkult,
Átadod a lelked lelkemnek,
Egymásba fordulva keresed
Édes tükrét álmos szememnek.

Szárnya suhant, körözött felém,
Édes szellő simogatott épp,
Virágos pillangó ülte meg
Borus kedvem szivárványképét.

Akkor mogorván hesegettem,
Próbált csalogatni, kértem őt,
Hagyjon már búslakodni bennem,
Találjon inkább ő más jövőt.

Szomorú szegény, szárnyaszegett
Lepkeként értetlen figyelte,
Miként a baljos szürkeséget
Szimpantja e férfi bús lelke.

Hitetlen bámulja közönyöm,
De csak tündőklik és megbocsát,
Múlttól sötét lélekszobámba
Éltetően sugárzó fényt ád.

Mágneses kulcsa szívét nyitja,
Remegő lába a férfié,
Hogy vágyott ajkához érhessen,
S csókot kapjon, a jelszó: IZÉ!

Szalad, szalad a fránya szekér,
Teljes erőmből futok utána,
Mikor végtére utól érem,
Jövök rá, hogy megint hiába!

Mikor a legrosszabb is jóval
Fényesebb világot ígér.
Mikor ördögi kör utasa
Egyenesebb kiútat remél.

Falakba vert sebhelyes fejem,
Szív és tudat sem mutat hídat,
Alattam a mindig gyanakvó
Kétség bűzös hajója ringat.

Akkor dimenzióugrás jön,
Szarhegyet hagysz majd magad után.
Sóhaj idejét adva fogod
Az aszfaltot bámulni bután.

Lelkesen vágtam őrült beléd,
Szűk szemüvegen néztem éned.
Bíztam benne, hogy nekem furcsa
Hártyád igazi szépre ébred.

Szorítottam táguló lelked
Nekem egyen üveg medrébe.
Sikerült, mi másnak nem lehet,
Imád lelt Zen Buddha nevére.

Reményben úszva, támaszodként
Homályos jövőink töltődtek.
De akkor nem tűnt fel külsődnek
Változatlan leple belsődnek.

Bántottalak a hitem miatt,
Hittem mit gyerekkorom mondott.
De nem boríthat rád már asztalt,
Mit a rohadt élet tanított!

Szívem borospohárba gyűrted,
Épp kiittam a nedűt korább.
Vadul benne veri dobbantva,
Feszítve ott a pohár falát.

Bebaszva nézem kedves arcod
Fényképek végtelen özönén.
A szerelem ökle szorítja
Marokra szívem vad ösztökén.

Megbántad velem ősi közöst,
Bizonytalan jövő felváltott.
Biztos teli lett az életed,
Mit oly' öreg lelked meglátott.

Pillanatnyi ő, búfelejtő,
Azonnal sikert hozol vele.
Ízes, boldog vágyálom az ő
Kívánatos neve.

Lehet, ez az élet kevés lesz,
Értelem nem jut végleg hozzád.
Következő élet az lehet,
Mit a lelked meglát.

Tudtad, hogy rohadtul fájni fog,
Mégis elkezdted ott a szélen,
Egód diadalaként élted
Hamis életképed merészen.

Tudtad, hogy nagyon rossz végünk lesz,
Mégis játszodtad rút szereped.
Addig feszítetted azt a húrt,
Míg kínná lett ez a szeretet.

Most ugyanott vagy, mint előtte,
Csak én nyelem a port tiporva.
Riadtan kérdezed "barátod",
Miért a bánatod íly' borba?

Dupla oroszlán feszít téged,
Herkules mézédes harcba hív.
Szép sorba rakod az exeket,
Mind sóvárogva bambán naív.

Hiába csalódástól fáradt,
De ekkor is bennem szívem szól,
Aggódó palásttal kitárva
Lelkem a sorsodról tudakol.

Keményen, falon kívül rekedsz,
Én tettelek oda kesergve.
Önző szándékod, ha majd feladod,
Bújunk össze rajta nevetve.

Belémkapaszkodik, erősen
Tart, átölel a fél Duracel.
Puffadt mellkasomban a belsőm
Szippantva a szarba belenyel.

Guggolva szerelmed súllyával
Mélyről riadtan bámulok fel,
Gödör nedves aljára még csak egy
Aprócska fénycsóva sem figyel.

Unalmas, szerény életkönyvem
Magamban lámpással olvasom,
Édes nevedet új lapokon
Félek, mindhiába kutatom.

Most Téged új könyvbe írt a sors,
Majd más értelmezi szívedet.
De szólj kérlek, hogy ne felejtsen
El az, aki engem idetett.

Két oldalról mászunk, végtelen
Tornyok tornyosulnak most elénk.
A napfény hiába sugároz
Éltető, fűtő erőt belénk.

Miért indulsz, senki sem tudja?
Hiszen sose érünk oda fel,
Hol a szégyenült szerelem vár
Egymás gyönyörtelt neveivel.

Fal választ el, nem látlak, mégis
Egyszerre lépünk, mindig Veled.
Mikor az aktus véget ér már,
Tudnom kell a neved!

Ismét történelmet írunk mi,
Mikor ez a fal közénk épült.
Most készülünk újra feladni,
Mikor az Istened megszépült.

Na most maradj talpon nagyokos,
Csellendzs, mit hoztam - örülj - neked.
Szobára hív a bizonytalan,
Hogy megint egy ágyba bújjon veled.

Rettegj engem, bőszen mormolja,
Nem félek, de mondom, nem lehet.
De akkor rámvetül a nagy hold,
És zavart hisztisen rámnevet.

Édesízű mámor zúg bennem,
Réglátott vágy születik újjá,
A frissen szerzett híg hegeket
Teszi aztán hirtelen múltá.

Tudom, csak múló álomkép volt,
Ahogy jött, illan akkor tova.
Felszakadó füstöt nyakamon
A kora reggeli köd fonja.

Óriás ül a mellkasomom,
Lelkem szorult belé gyanútlan.
Fáradt lett ő, biztosan azért
Ül rajtam nyomva fájdalmasan.

Mondom neki, telepedj oda,
Hol ily' barmot szívesen látnak,
De ő - füle távol - nem figyel,
Nem ad bíztatást mondókámnak.

Tán már pihent eleget, felállt.
Vártam bordám könnyebbülését,
De az érzés mit sem változott,
Nem észleltem szívem verését.

Akkor bambán bámultam beléd,
Óriást küldtél gyötörni rám.
Naponta jön ő szorgalmasan,
Holnap mégis elfelejt talán.

Idősebb lesz a nap is, megold
Mindent, sebet - mondják - hegesít.
Öregszik a nagyember vele,
Ha nem öl meg, hát csak nemesít.

Faszom tele véled világ,
Fogdosd más mellét, ó kérlek.
Sóvárogva követsz, nyálad
Seggem közepére téved.

Élveztem, hisz' ezért éltem,
Fontos volt, mit gondol a nép.
Otthon nagykabátba bújtam,
Hogy ne izgulj rám semmiképp.

Sokáig tartott, távol vagy,
Két kézzel toltalak tőlem.
Siker koronát rakott rám,
Eltünt rút képed előlem.

Most minden mederben végre,
"Igaz" barátok vesznek körül.
Nevetséges nyomorodnak
Még a legrosszabb is örül.

Torokra forrt a szó, a lehunyt zöld szemed
Nem látta a számat, hogy épp neked nevet.
Akkortájt még tisztán tőled távol voltam,
A bűntelen megbocsájtást gyakoroltam.

De a kötetlen, szabad szerelem felett
Az az álnok odaadás nem győzhetett.
Kalapács alatt szívem utolsót dobban,
És várja őt az emberhentes titokban.

Rágj meg, falj fel, köpj ki végre,
Hagy legyek túl rajtad élve!
Másé lesz a testem talán,
Fennakad a lélekhártyán.

Újra napfény, és helyetted téged feled,
Napra égbolt nevetve vígan mered.
Hogy hívnak? Már a szemed színét se tudom,
És többé már nem a te kezedet fogom.

Rágj meg, falj fel, köpj ki végre,
Hagy legyek túl rajtad élve!
Másé lesz a testem talán,
Fennakad a hitelkártyán.

Mikor még minden oly hatalmas,
Körülvesz a valótlan mese.
Fogtündér még sűrűn látogat,
Őszintén tudod, hiszel benne.

Bízol, mikor hozzádlép anyád,
Átölel vegyszerszagú keze.
Meséjében a főgonosznak
Borzalmas Hazugság a neve.

Azután átlépsz a küszöbön,
Ajtó bezárul épp mögötted.
A mese kezd valóra válni,
De az első lépést megtetted.

Az útadon haladsz, hol kellett,
Hű követőd lesz ott a bátorság,
Mígnem megérint, rádtelepszik
A főellenség, a Hazugság.

Harcolsz, ahogy anyád mesélte.
Nem fog kard, mécses vagy jó rajta.
De továbbállsz, hisz ez lehet csak,
Mi súlyos problémád megoldja.

Nem érti, mi történt vele,
Bambán bámul távol utánad.
Hirtelen a napfény szárítja
Ázott, esőnedves ruhádat.

Észrevétlenül visszafojtott
Szívveréssel száraz torkomban
Készültem ívelt szívárványra,
Mely visszatér anno holtomban.

A csend csak fejemben cikázott.
Hangos moraj épp kívül rekedt,
Mikor az örömtől rettegő
Újra lelkem a színre meredt.

Fészkelődve kelletlen tűrtem,
Vártam őt, mint szár a virágot,
Mikor szűk nyakán rajtaülve
Bomolván festi a világot.

S hirtelen zaj lepte addig már
Babszemnyire ernyedt szívemet,
Néztem, ahogy színtérre lépve
Aranyhaja felém integet.

Így kellett lennie, hiszen ő
Nem ember, csupán fotonözön,
Vagány gúny sem kezdhett nevetni
Tátva maradt nyílt örömömön.

Szivárványt vártam, jóságával,
De amit kaptam tőle, megcsalt.
A csoda csak egy fals utánzat
Mit addig már a fénye takart.

Most itt vagy újra, rajtam nevetsz,
Kérdőn nézed, miért nem értem,
Hogy férhet el az egész világ
Zöldtengeri mély szemeidben.

Világ gondja lakik szívedben,
Befészkelte magát, nem ered.
Harsogó tavaszra várt madár
Hívva zengi édes nevedet.

Mikor bent halványabb a lélek,
Zokogásod bús eső váltja.
Felszabadult nevetésednek
Fényes napsűtés a barátja.

Gondosan válogasd a szennyest!
Tanulva Tőled mindig értesz,
Tudom, aranyos barátságod
Nekem örökre ott lesz!

Sűrű síri csendben hirtelen
Zongoradal csak füledig ér.
Beljebb nem jut, fal védi jöttét.
Pedig szép romantikát igér.

Nem engeded, hiszen nem hiszed,
Ő lehet, kire mindig vágytál.
Most tested emésztését várod,
Életed célja max. egy ágytál.

Kikacsintgatsz, hát ha most ő jő
A dal még zeng, kitart, nem hagy fel,
És bosszúsan bújsz vissza, hiszen
Csak lecke az, mit tanulnod kell.

Várakozástól félve állok,
Csillogás, morajban úszó fény,
Mikor áll majd tündérként elénk
Ez a hõs mesebeli lény?

Szívem túldobbantja a népet,
Alig hallom a zajos õket.
Az izmot jöttek õk most látni,
Férfiállatokat és nõket.

Kilépsz, lecsendesedik minden,
Megnyugtatod heves szívemet,
Profin, Rambót bújtatva tudod,
A legfõbb célod már elérted.

Sötét van és akkor is hideg,
Fekete lyukban nyálas film megy,
Végzetes, gyilkos randira hív
A bűnbánattól súlyos szíved.

Pillanatot látod most veszve,
Egód sűrű ködként fedi el,
Mit a lelked hevesen diktál,
A szaros múltat feledni kell.

Minden végül romoktól poros,
Összeomlott az a kis fészer.
Úgy érzed, mit most tenni készülsz,
Átgondoltad azt már elégszer.

Megtetted. Rövid vihar követ...
Akkor sok év telt el nélküled,
És gyorsan múló fájó űrként
Feledtük lassan a nevedet.

Jobb dolgodban arra eszméltél,
Nem láttad, mikor két unokád
Hős segítő kezeid nélkül
Remegve élő lábakra állt.

Világ rossz irányba forog el,
Nem kell a marhaszámlálás sem.
Már csak a kietlen lélekfarm,
Hol újra találkozhatsz velem.