Szárnya suhant, körözött felém,
Édes szellő simogatott épp,
Virágos pillangó ülte meg
Borus kedvem szivárványképét.
Akkor mogorván hesegettem,
Próbált csalogatni, kértem őt,
Hagyjon már búslakodni bennem,
Találjon inkább ő más jövőt.
Szomorú szegény, szárnyaszegett
Lepkeként értetlen figyelte,
Miként a baljos szürkeséget
Szimpantja e férfi bús lelke.
Hitetlen bámulja közönyöm,
De csak tündőklik és megbocsát,
Múlttól sötét lélekszobámba
Éltetően sugárzó fényt ád.
Mágneses kulcsa szívét nyitja,
Remegő lába a férfié,
Hogy vágyott ajkához érhessen,
S csókot kapjon, a jelszó: IZÉ!
