Lelkesen vágtam őrült beléd,
Szűk szemüvegen néztem éned.
Bíztam benne, hogy nekem furcsa
Hártyád igazi szépre ébred.
Szorítottam táguló lelked
Nekem egyen üveg medrébe.
Sikerült, mi másnak nem lehet,
Imád lelt Zen Buddha nevére.
Reményben úszva, támaszodként
Homályos jövőink töltődtek.
De akkor nem tűnt fel külsődnek
Változatlan leple belsődnek.
Bántottalak a hitem miatt,
Hittem mit gyerekkorom mondott.
De nem boríthat rád már asztalt,
Mit a rohadt élet tanított!
