Óriás ül a mellkasomom,
Lelkem szorult belé gyanútlan.
Fáradt lett ő, biztosan azért
Ül rajtam nyomva fájdalmasan.
Mondom neki, telepedj oda,
Hol ily' barmot szívesen látnak,
De ő - füle távol - nem figyel,
Nem ad bíztatást mondókámnak.
Tán már pihent eleget, felállt.
Vártam bordám könnyebbülését,
De az érzés mit sem változott,
Nem észleltem szívem verését.
Akkor bambán bámultam beléd,
Óriást küldtél gyötörni rám.
Naponta jön ő szorgalmasan,
Holnap mégis elfelejt talán.
Idősebb lesz a nap is, megold
Mindent, sebet - mondják - hegesít.
Öregszik a nagyember vele,
Ha nem öl meg, hát csak nemesít.
