Ha fogaskerekek klappolnak,
Egymásbaért zajmentes napok.
Nem kopnak, dalolva fordulnak,
Érnek össze a lélek-lapok.
A motor bennem lelkes, robog,
Hagyd, hogy óvjam feszesded formád.
Ha zord hidegben kemény lelked,
Ó hagy rakjam a kabátom rád!
Spontán félelem ereszti el,
Tétován Tőled illan kezem.
Együtt bámuljuk azt a csendet,
Mi ilyenkor utazik velem.
A harag már nem vívja táncát,
Ha nincs áramszünet gépünkben,
S nylon nélküli rózsavirág
Nyílik súlytalan szívünkben.
Fagyasztva jő el az aggódás,
Hirtelen puffaszt, érzem itt van.
Lemásolva szívem ütemét,
Sikolyával, helyette dobban.
Az az utolsó fájó csepp volt,
Sunyin csücsül a poharamban.
Mosolyom feledve eszmélem
Már miatta száraz torkomban.
Egóm győz - már eldőlt -, Ő újra,
Lelkem megint csak nem áll talpra.
Lecsúszott, tán sose tér vissza
A sírástól híg taknyos útra.
Golyóbisba nyomva tengeted
Gyerekkort feledett életed.
Emberbőrbe zárt biórobot
Vegzálja befedett lelkedet.
Ezt akartad és minden rendben,
Hiszed, ez a sárga köves út.
Egód aztán mindent elkövet,
Átadja Neked, amit tanult.
Megnyugodva folytonos harcban,
Eldőlt: Te már szegény vagy gazdag.
Levakarhatatlan bélyegek
Most már örökre így maradnak.
Mindig ugyanaz a bús vonat,
Zárt ablakok mögött szűrke táj.
Mindig éppen csak azt gyógyítod,
Ami legjobban éget vagy fáj.
Mutasd hátad az elvárásnak,
Hajolj ki bátran az ablakon.
Ne aggódj attól, ha kiesnél,
Biztosan megállsz a talpadon.
Friss levegőt imádod, nyűgözve
Szívod magadba, figyeled az erdőt.
Meleg kávéd illata nevetve
Járja át a reggelért csukott ernyőt.
Kell már a csapat, virslire hangol,
Hammerka és Hörbi olyan aranyos.
Illata kering, teríték landol,
A reggeli készül, olyan parajos.
Lelked mosolya löki túl olykor
Szomorúan ébredő bús szívemet.
De ugyan ki állhat ellen hétkor
Elsöprően tiszta-lelkes kedvednek.
Bú mikor fellángol néha benned,
Értetlenül bámúl rád, sietve ő
Mostohaként menekül belőled.
Legyőzte őt az ősi életerő,
S színe fakul, halványuló röpke
Emlékként tovalibben, helyét mostan
Nedves lepedő birtokba vette,
Amit tisztára nem éppen én mostam.
Gyermek vagy, mely kedvességel játszó
Gondolataid neveznek, Piroska.
Eröltetettnek sohasem látszó
Jóságod festi a rózsát pirosra.
Nagyon félek, hogy miért élek.
Fontos azt tudnom, miért néznek
Tágra szemeid, kéken égnek.
Míg torkomban dobban az élet.
Hibámat sorolod, vádat ütsz,
Fejemen fájdalmas tervet sütsz.
Könyékkel jaj gyomrom találod,
Akkor sem kívánom halálod.
Aztán érzem, tovább rettegek,
Felőled szerelem nem ered.
Ezt fájom mindig minduntalan,
Bűnhődök ezért én tudatlan.
Nem foglak váddal borítani,
És inkább hagylak tanítani
Életet, tettet, gondolatot,
Levertük már a vakolatot.
Szenvedem, mit anyám rám rakott,
Ezért kérek én bocsánatot.
Halld meg Szivem, az igaz hangom,
Segíteni tudok magamon.
Értem a qrva fájós leckét,
Eljáccottam életem meccsét.
Illetve annak csak a felét.
Hagy ne maradjak én most szemét.
Jöjjön minden, ahogy élni kell,
Szívem legyen vésve neveddel,
Mit vártál, megértem tudatra,
Segíts kérlek irányt mutatva.
Galamb szált a sárga házamra,
Próbáltam őt becsalogatni,
Tudtam, hogy végül majd szárnyat tár,
Úgy próbál gondtalan elhagyni.
Sikerült szívét édesgetni,
Fogságomba gyanútlan lépett,
Magokat épp gondosan szórva
Nyelte jaj szegény a sok mérget.
Mikor már bent volt bús házamban,
A lelkét kalodába csuktam,
Figyeltem, lába vergődését,
Mint haláltánc, de már ocsúdtam.
Végtelen düh robbant fejemben,
Mit tettem az imént, Istenem,
Irdatlan félelem, szorongás,
Mit újabb lelkemben éreztem.
Riadtan engedtem szabadon,
Kitárt ajtón ő félve repült.
Elszált messzire, alig láttam,
De vágyam megértésre került.
Csoda tán, hogy itt látom őt megint?
De értette belső szégyenem,
Őrzőjéhez miért jött vissza,
Nem is kellett többet féltenem.
Közelebb remélem fényedet,
Ez így is van mindenből, tudom,
Nem táplálja már többé semmi
Önmarcangoló hűs undorom.
Szorosabban hogy lehet szabad?
Élénken emlékszik sejtelmem,
Nevetve eszméltem tudatod,
Hős párunk most már nem fejetlen.
Biztosan füstként utazol,
Fehér lélek suhant ide.
Testet talált kék háttérrel,
De szép is, a csuda vigye!
Lakni, tanulni jöttél épp,
Milliónyi év emlékét
Feledted akkor gyorsan,
De gyűlik most az emlékkép.
Gyönyörködsz elvárt testedben,
Párját soha sem találod.
Vizsgálod, miért akartad,
Tudni remegve próbálod.
És jött egy másik utazó,
Barom, békéd feledtette.
Belebarmolt agytalanul
Éppen gyógyuló feledbe.
Újra fájó fényes lelked
Heget épít a nyílt seben.
Elvárod, hogy utolsó volt,
Ily' többet soha ne legyen!
Értem én a végső leckét,
Füstként most én sem távozom.
Felszabadultan maradok
Lelkedből festett tárlaton.
Ború az, mi majd versre hív?
Könnyű lélekkel mit sem ér?
Pedig láncok nélkül valós,
Fényesebb képeket igér.
A pók gyönyörű hálót sző,
Sajtból is mind fénylőbb a hold.
Őrszemet már nem igényel,
Nem kell szíved, hogy tudakold.
Nem fáj, görnyeszt minduntalan,
Hisz már félem a szűk időt.
Elengedni sokkal könnyebb,
Mint kalitkában tartani őt.
Ifjabb kastély belültől ragyog,
Döngetett kapuja nyitva áll.
"Feltétlen" énemmel lépek be,
Míg fájó gyötrelem tovaszáll.
Zongoralábakon álló
Hordó testem görnyedve nyel,
Figyelem, ahogy a falat
Gyomromból sugárt igényel.
Megállva most ezt a kényszert
Zörejek hangja búsan szól,
Ne nyissam fogsoros szájam
Míg ez torkomban araszol.
Görnyedve keresem a napot,
Itt bújt el a fűszálak között.
Méretes hosszú talpú hangyák
Tapossák amott a rög mögött.
Elbújt előlem, csak irdatlan
Sötétség - mint egy barát - maradt
Röhögve figyeli ő és a nap
Hülye tapogatózásomat.
Találni próbálok mankókat,
Mik elém segítőn sietnek.
Amúgy csak őrült gondolatok
Örjöngve nyálazva figyelnek.
Hallom őket, húznak ők "haza",
Karolnának belém őszíntén.
Okádok egy nagyot és bambán
nézem őket, mint egy tehén.
Könnyebűlve emelem fejem,
Szemükben gyilkos harag mereng.
Erőm gyűjtve tovasietek,
Amikor fényed elém terem.
Tiszta sugárzó utat mutatsz,
Többé sáros lábam sem ólom.
Kijutok innen, minden rendben,
Míg sokeres kezedet fogom.
Megláttalak odakint, ültél
Egykedvűen hajtottad a két
Kocsit húzó lusta autó
Egyikét.
Horkolásuktól rengő házban
Szilaj falak majdhogy omlanak.
Csirkés álmuk gyűrödt arcukra
Mézédes mosolyt csalogatnak.
Ébredésük is csendtől mentes,
Félénkek ők most sem lehetnek.
Álomkaja valóra válik,
Hiszen már azonnal ehetnek.
Szolganéppel nem is perelnek,
Hisz nem értik az eb morgását.
Hoszzú nyelvük búsan hirdeti
Üres gyomruk hangos kongását.
Megváltás az, amit éreznek -
Mint nyárban a hűs szelek fújnak -,
Mikor naptól fényes tálukban
Gyönyörfalatok tornyosulnak.
Telvén mennei manna által
Átveszi szerepét a szükség.
Fájós lábbal ők bandukolva
Kakálnak, a jó szó, nincs mentség.
S hogy az álom vissza ne vegye
Törvényes jussának hűlt helyét
Világ zaja zavarja őket,
Habár nem értik annak felét.
Bogárhátú vezet bús csordát,
Követi a "béna" kalapács.
Együtt a félelmetes csapat,
Csak az árnyékodat meg ne lásd!
Este van, nyugalom hull rájuk,
Hosszúhajú föléjük hajol.
A nagydarab nem bír magával,
Valymi baktériumról papol.
A lányt nem érdekli, csak bújik,
Rajta sosem látott érzelem
Takarja muckók szőrös testét,
Melyek elterülnek védtelen.
A fiú most már nem háborog,
Csodálva ő is azt reméli,
Ez a határtalan szeretet
Egyszer talán őt is eléri.
Erős, edzett markod által
Kifordított belsőm melege
Lehelte áttetszőn hűs lelked
Patyolat szép hártyáját tele.
Épp menekülsz üldöződ elől,
Sikolyod álmod rejti felém
Tárt kezed ilyenkor sem látom
Bár Te úgy érzed, most is elér.
Anno édeskés bor illata
Suhan által nyitott szememen.
Azt a napot idézi akkor
Még nem olyan vékony szerelmem.
Az új érzés melegen tartott,
Mert felém hajolt a félelem.
Nem álltam olyan gátat eléd,
Hogy ne változzon az életem.
Nem volt kétség bennem szemernyi,
A legszebb, s jobb útra tévedtem,
Mikor hatalmas, fényt takaró
csupasz melled mellett ébredtem.
Akkor hagytalak mit sem félve,
Törődve kapcsolók hadával,
Melyek előtte rejtvényt adtak
Nekünk az éjben garmadával.
S mikor muckók érkeztek, féltem
Van-e rájuk tőlem felelet.
Azt gondolom, az volt az első,
mit tanultam tőled életet.
Háttérben remegve figyeltem,
hogyan kell szereteni ebet.
Autóknak ők elnevezve,
A ravaszabbik most is nevet.
A sokáig cseppfolyós lelkünk
Ragadt össze sokszor amolyan
Nyílt felszíni csatának álcázott
mélytengeri fájó harcokban.
Majd összesímultak a habok
Egy nyugodt vizet alkotva.
Hogy újra mérges erőt gyűjtsön,
S csapjon át heves viharokba.
De tán lecsendesedik, pedig
Szele korbácsol nyugvó kedélyt.
A túlélő vitorlás - nyugodj meg -,
Megtépázott lelkemhez elért.
Hallom, hősi szirén dala hív.
Felszállok, ha engeded, ha nem.
Hogy már fenn vagyok, és letaszíts,
Neked azt többé nem engedem.
Repülésben félő autók,
Méregerős feszülő én-ek.
Remélem, tolakodva jönnek
A teli-szájjal vicces évek!:)
Elnyúlok álmos ágyamon,
rámtelepszik a múlt árnyéka.
Nagyot ásít a fájdalom,
s mellém bújik nyújtozva.
Figyelem őt, kócos haját,
már szuszog az éjt beszippantva.
Illatos meztelen nyakát
Öleli az álom karja.
Finoman tolom el létét
még ábrándokkal telt testemtől.
Szerény fényét teríti szét
a nagy hold az ablak felöl.
A világ eltünt előlem,
agyam már hamis képet kerget:
akit akkor még szerettem,
most éppen ellenem lépett.
Borzoltan, harctéren fekszünk,
madarak csicsergését hallom.
Csipásan együtt ébredünk,
én magam és a fájdalom.
Szememben a lámpa fényének tükre,
hullik a térbe röhögve,
cseppnyi burokban csillogott a múltam,
mikor rád gondoltam.
Szájamnak szomorú kanyarulata
hirtelen fényre váltana,
de az összezsúfolt, apró életem
belsejébe hullt védtelen.
Visszahozni már kétséges, nem tudom.
Torkomban a szép fájdalom.
Feltőr a szaga: keserű és harag,
de édes-sós íze mindig megmarad.
Mit neked a lélek bánata,
borus kedvem szárnyaszegett.
E romlott tavaszra virradva,
hol már az elnyűtt szeretet
hazugul vigyorog a napra.
Mit ér a szó, kinyilsz úgyis.
Hová sietsz Te vörös rózsa?
Megcsalnak a sugarak is,
kik felélesztenek a múltba.
Bordó bőröd mind csodálják,
szerelmesek az illatodba.
Ocsmány igényük ha megkapják,
letépnek, s hagynak elhervadva.
Beleszorítom emléked
abba görcstől merev karba,
mibe gyönyörű tövised
szomorú szeretetét marta.
Az élet-bűztől facsart orrom
vörös illatod nem szokja,
de lekókadsz nekem, már tudom,
s leszáll a kedvem a porba.
De ha egyszer itt lennél velem,
én mégis vízbe tennélek,
odaadnám érted mindenem,
hogy éke legyél a reménynek.
Házam sóhajt enyhén,
lelkem nézi a hasonmást.
Fejemben zúgó gondolatok
üldözik a látomást.
Ilyedten látom őt,
melyet fáradt énem tükre
sugároz élethűen
szemedben már örökre.
Karod nyújtod felém...
A vonat már elhaladt.
Kívül a testem
furcsán megrohadt.
Levegő önti el tüdőd.
Felriadsz az életre.
Apró mozgató utőd
szólít a jelenbe.
Utad most pedig nehéz lesz,
legalább van ki segít.
Megijeszt még egy apró nesz,
szorítsd most kebleit!
Egyre szürkül az éles fény,
magadba bocsátott por
önklendeztet: szerényen még,
tanít már a nyomor.
Felállsz, nem fogod más kezét,
új világ gyúl szemedben.
Meglátod a tiszta szemét,
S zúg a vér eredben.
Illata húrcolja álmod,
Felhőkben - alélt - lebegsz.
Örülsz és már biztosan tudod,
ez ellen nem tehetsz.
Pórázon lóg tiszta nyakad.
Mindened a szerelme.
Élni ezért kellett, szabad,
tán ő is megtette.
Elvágták, minden megszakad,
és lezuhansz a földre.
Tested, lelked már így marad
mindörökre.
Hogy konkrétan mit akarok?
Folyton keresem, mi aggaszt,
mi az mi megnyugtat engem.
Nem lelem a végső választ.
Nem fáj mindig minduntalan,
néha beül az agyamba.
Eltompít minden emberit,
ütközök megint falamba.
Senki csak nem is keresi.
Egyedül az csak én vagyok,
ki nem hiszi el azt a sok,
füstös istenes maszlagot.
Elmúlás, végső fájdalom,
úgy hiszed, most tényleg számít.
Fajodat elled csak éppen,
Agyad az, mi újra ámít.
Vágyod a rég tudott tudatlant?
Küzdesz, de azt sem tudod, minek
segít neked
az, kinek nevét szádra nevedd!
Nem hiszed, hogy ennyi az élet,
"Keep going", üvölt a CNN.
Már majdnem elhiszik,
hogy harcukba indulsz szívesen.
Megtorpansz, hisz hiába ölték,
kit a hülye sors föléd rendelt.
Már elengedted,
a sereg nélküled menetelt.
Otthon ülsz, merengsz, már nem tudod...
keresve hirtelen meghallod,
van remény,
hiszen vége, itt a halálod.
Akkor beledőlsz, hagyod magad,
de nem, jaj még ne, nem akarod.
Mert mosolyogva
eléd lép két éves leányod.
Arca már változik, megijjed,
nem érti, miért iszod könnyed.
Fejedben a homály
minden eddigi iszonyt elfed.
Akkor rájösz: küzdesz, de minek.