Horkolásuktól rengő házban
Szilaj falak majdhogy omlanak.
Csirkés álmuk gyűrödt arcukra
Mézédes mosolyt csalogatnak.
Ébredésük is csendtől mentes,
Félénkek ők most sem lehetnek.
Álomkaja valóra válik,
Hiszen már azonnal ehetnek.
Szolganéppel nem is perelnek,
Hisz nem értik az eb morgását.
Hoszzú nyelvük búsan hirdeti
Üres gyomruk hangos kongását.
Megváltás az, amit éreznek -
Mint nyárban a hűs szelek fújnak -,
Mikor naptól fényes tálukban
Gyönyörfalatok tornyosulnak.
Telvén mennei manna által
Átveszi szerepét a szükség.
Fájós lábbal ők bandukolva
Kakálnak, a jó szó, nincs mentség.
S hogy az álom vissza ne vegye
Törvényes jussának hűlt helyét
Világ zaja zavarja őket,
Habár nem értik annak felét.
Bogárhátú vezet bús csordát,
Követi a "béna" kalapács.
Együtt a félelmetes csapat,
Csak az árnyékodat meg ne lásd!
Este van, nyugalom hull rájuk,
Hosszúhajú föléjük hajol.
A nagydarab nem bír magával,
Valymi baktériumról papol.
A lányt nem érdekli, csak bújik,
Rajta sosem látott érzelem
Takarja muckók szőrös testét,
Melyek elterülnek védtelen.
A fiú most már nem háborog,
Csodálva ő is azt reméli,
Ez a határtalan szeretet
Egyszer talán őt is eléri.
